Éjszaka volt, a gyerekek már az álomkönyvet lapozták.
Az anya egyenként föléjük hajolt, megsimogatta a kis buksikat és óvatos csókot adott a szunnyadva mosolygó arcokra.
Már majdnem becsukta a gyerekszoba ajtaját, mikor még egyszer visszanézett az éj takarta ágyak felé - ő így is látta a benne alvókat.
A zárt ajtó kilincsét percekig markolta, ujjai elzsibbadtak a nagy szorításban.
Mikor végre el tudta engedni, két tenyerét az ajtólapra fektette, s halkan a szoba felé súgta - ˝Szeretlek benneteket...˝, majd arcát az ajtóhoz érintette és megcsókolta.
Mellkasát szinte szétfeszítette a tébolyfájdalom, könnyei langyos cseppekben hulltak a szőnyegre.
Csendesen felvette cipőjét, kócos haját ujjaival átfésülte, letörölte szeméről a szétmosódott festéket, egy utolsó pillantást vetett a tükörben visszanéző idegenre, majd kábán, szinte önkívületi állapotban, magát kívülről követve kilépett a lakásból.
Éjjel egy óra volt.
Senki más nem járt már az utcán.
Máskor ki nem merészkedett volna egyedül ilyen későn - félt a sötétben - de a zavarodott elme elszántsága legyőzte a rettegést.
Két kezét zsebre dugva, fejét a földre szegezve, gondolatait félredobva határozottan lépkedett a kihalt utcákon.
Még a célnál sem torpant meg...
A telihold megvilágította, szinte fénycsíkot húztak az éjszaka földjén a vonatsínek... párhuzamos, fénylő vonalak mentén vitte útja a vég felé.
Vászoncipőjén keresztül érezte az éles kövek hasítását, minden lépés fájva nyilallt.
Csörögtek, hangosan koccantak, mintha mind utána kiáltanának - ˝Állj meg, fordulj vissza, rossz az út, amit választottál!˝.
De ő nem figyelt a kövek intő szavára, eltökélten haladt tovább, míg csak meg nem hallotta a vonat távolból kattogó zaját.
Megállt és várt...
A kanyarnál megjelentek a végzet sárgán fénylő szemei és felüvöltött rémisztő hangja.
De ő csak állt és várt, nem mozdult...
A szörny tekintete közeledett, elkezdte felfalni a lelkét.
Közben csak üvöltött, üvöltött tovább... már ott ordított előtte, hangja szinte kettétépte a szívét.
... és akkor egy láthatatlan kéz - az anyai szeretet - elrántotta a fenevad elől, kilökte a fűre.
A vonat hangosan dudálva zakatolt el mellette.
Lassan felállt, feleszmélt, kitisztult tudata elűzte a tébolyt. Kezébe temette arcát, hangosan sírni kezdett. Hosszú percekig zokogott, majd felmászott a töltés gödréből és a sötétben botorkálva elindult, haza, a gyermekeihez, akiket mindennél jobban szeretett.
Már tudta, önző módon nem hagyhatja őket cserben.
Óvatosan, néma-léptekkel járt a lakásban. Benyitott a gyerekszoba ajtaján.
Összekuporodott a szőnyegen és úgy hallgatta a kis szuszogó triót, az éj legszebb, legbékésebb zenéjét.
Így ment ki az Úr Jézus szerető keze minden veszedelemből, még akkor is ha saját magunk okoztuk is ezt a veszedelmet, bajt, csapást. És csak annyit kér, hogy engedjük, hogy Ő fogja kezünk, és vezessen egész földi létünk során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése