Készítette: Melinda Vörösné
A háború alatt hosszabb-rövidebb időre a legkülönfélébb katonák kerültek a városunkba.
Voltak köztük hívők, akik valahol hallották a nevemet, és ezért felkerestek.
Ezekből a látogatásokból idővel kialakult egy kis kör, amely a hét bizonyos napján összejött a lakásomon. Ilyenkor olvastunk a Bibliából, foglalkoztunk Isten Igéjével, kicseréltük lelki tapasztalatainkat, s végül együtt megvacsoráztunk abból, amit a szűkös körülmények lehetővé tettek.
Habár a kör állandóan változott, a szoros közösség megmaradt. És valamennyiünknek, akik részt vettünk azokon az estéken, úgy rögződött emlékezetünkben minden egyes alkalom, mint kedves oázis a háború pusztaságában.
Egyik napon egy új ember, egy csendes, finom, tartózkodó középkorú férfi jelent meg. Csak később fedeztük fel, hogy rendkívüli képzettséggel rendelkezett, és kimondhatatlan súlyos dolgokon ment keresztül. Nyílt és őszinte hitvallása miatt sokáig koncentrációs táborban ült. Végül szabadon bocsátották, de azonnal behívták a hadseregbe. Durva felettesei előtt természetesen megmaradt gyanús, büntetett előéletűnek. Ezért vált csendes, visszahúzódó magatartásúvá.
Valamelyik este azonban felengedett közöttünk. Elmesélte egy kis élményét, amely mély benyomást tett mindannyiunkra. A kaszárnyában olyan szobába került, ahol kb. tízen aludtak. A légkör persze igen hangos volt. Különösen egy hamburgi fiú vitte a szót. Érezni lehetett rajta, hogy a nagyváros minden pocsolyájában megmártózott. Most aztán szennyes beszédével az egész szobát betöltötte. Csak úgy záporoztak a vastag kiszólások, a káromkodások. A többiek lelkes jótetszéssel adóztak neki. A csendes szobatársra, akinek ágya az egyik sarokban volt, ügyet sem vetettek.
Elérkezett a nap izgalmas eseménye: megjött a posta. A szoba összes lakója csomagot bontogatott, levelet olvasott. A hamburgi is kapott valamit. Nyílván a barátnője gondolt rá. S miközben büszkén mutogatta a csomag tartalmát, a cigarettát, a bonbont, fontoskodva számolt be különböző közönséges szerelmi kalandjairól. Itt aztán elérkezett egy ponthoz, ahol a csendes bajtárs nem hallgathatott tovább. A többiek ámulatára hirtelen felállt és a maga súlyos, nyomatékos stílusában megjegyezte: „Micsoda szerencsétlen fickó vagy! Ha ilyen mocsok árad belőled, milyen lehet akkor a bensőd! Kár érted!” Ezzel kiment a szobából. És furcsa módon halálos csend ült a többiekre, miután behúzta maga mögött az ajtót Még nem juthatott messzire a folyosón, amikor a másik utána sietett:
- Bajtárs! Állj meg!
- Nos, mi van?
- Azt mondtad, hogy kár értem.
Ilyet eddig senki sem mondott nekem. Ez... szóval..., hogy is mondjam... úgy néz ki, mintha lenne valami értékem. Nem, sehogy sem értem... Mondd, mire gondoltál?
A csendes ember megállt, majd ismét megszólalt a maga különös, hangsúlyos módján:
- Isten alkotni akart belőled valamit. Hiszen téged is ő teremtett, és most... egy ilyen rakás szemét! Milyen kár! Igen, ha az ember meggondolja, hogy Istennek terve volt veled, nem mondhat egyebet: kár érted!
Ezután rögtön sorakozni kellett. A csendes ember a helyére sietett. Miközben a szakasz összeállt, hirtelen érezte, hogy valaki hátulról egy cukorkát csúsztat a kezébe. Egy pillanatra hátrafordult - a durva hamburgi állt mögötte.
Természetesen most nem volt alkalom a beszélgetésre. De amikor a sorok feloszlottak, a csendes ember megkérdezte:
- Mi jutott eszedbe, hogy éppen nekem kedveskedsz, holott olyan keményen megmondtam a véleményemet?
A másikból valósággal kitört a vallomás:
- Te vagy az egyetlen, aki az életemet komolyan vetted. Őszintén hiszed, hogy érték lehetne belőlem!
Ezt mesélte el körünkben a látogató. Hosszú ideig senki nem szólt egy szót sem. Ki-ki azon gondolkozott, hogy a legtöbben - mint az a hamburgi - álarcot hordanak, amely mögött ott rejtőzik tulajdonképpeni valójuk, vágyaival és nyomorúságával.
Valaki aztán megkérdezte: „És mi lett a folytatás?”
A férfi mosolygott: Azóta jó barátok vagyunk, sőt testvérek. Együtt olvassuk a Bibliát. Bajtársam megtalálta az Úr Jézust, és tudja, hogy Krisztus az ő Megváltója is. Régi, fontoskodó lénye néha még előtérbe akar kerülni, de ilyenkor összerezzen és rám néz. Én pedig kiolvasom tekintetéből a kérdést: - Gondolod, hogy Jézus még mindig türelmes irántam? - Viszont mindketten tudjuk, hogy az ő kegyelméből élünk.
A csendes ember aztán eltűnt a látókörömből. Azt sem tudom, él-e még. Talán valahol Oroszországban van eltemetve. A világtörténelem nem vett tudomást az életéről, én azonban úgy vélem, hogy egy ilyen esemény, ami például azzal a hamburgi fiúval megesett, az örökkévalóság világosságában sokkal jelentősebb, mint a szörnyű második világháború összes csatája.
Wilhelm Busch
Forrás: Élet és Világosság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése