„Mert Te gyújtasz nekem mécsest Uram,
fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben" (Zsolt 18,29).
Megtörténhet, hogy lelki sötétségben ülök, és ha ez egyben szellemi
sötétség is, akkor semmilyen emberi erő nem adhat nekem világosságot.
De áldott legyen az Isten, aki képes megvilágítani életemet és
meggyújtani „mécsesemet". Még ha akkora is körülöttem a sötétség, hogy
már szinte tapintható, az Ő fénye át tudja törni a feketeséget, és
képes azonnal világosságot támasztani körülöttem.
Az a nagy kegyelem ebben, hogy ha Isten gyújtja meg a lámpásomat,
azt senki el nem olthatja, nem is fogy ki belőle az olaj, sem nem
alszik el magától. A fény, amelyet az Úr a világ hajnalán teremtett,
még ma is árad. Isten olykor talán tisztogatja lámpásait, de kialudni
sohasem hagyja őket.
Ezért énekelhetek a sötétben is, mint a fülemüle. Vágyakozásom
dallamot formál, reménységem adja a hangot. Hamarosan örvendezhetek az
Isten által meggyújtott lámpás fényének. Most még komor és elcsüggedt
vagyok. Talán az időjárás okozza, talán testi gyöngeség, vagy egy
hirtelen támadt baj. Bármi is okozta sötét hangulatomat, tudom, hogy
egyedül Isten gyújthat ebben a sötétségben világosságot. Csak Őrá
nézek. Nemsokára itt lesz lámpása, és az Ő világosságában ítélhetem
meg a dolgokat. Egyszer pedig, ha majd eljön az ideje, ott leszek,
ahol nem lesz már szükség sem lámpásra, sem napfényre; mert az új
Jeruzsálemet Isten dicsősége fogja megvilágítani (Jel 21,23).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése